A majális napját a Velencei-tó partján töltöttem kiskutyámmal Marcipánnal.

Marcipán kiskorában nem igazán kedvelte a vizet, nehezen vettük rá, hogy ússzon, később pedig annyira megkedvelte, hogy önállóan is be-be ugrott ha csörgedező patakot látott. A tikkasztó hőségben gondoltam játszom egyet vele, s bedobtam sárga műanyag botját a vízbe azzal a  parancsszóval, hogy "Hozd!" Kiskutyám bemászott a köveken csobbant a tóban, majd őrült víztaposásba kezdett, s úszott a botja felé. Ám az áramlat igencsak messze sodorta a játékot, s ő hiába taposta a vizet, láthatta, hogy nem fogja utolérni. Én a partról biztattam, kiáltoztam, hogy "ügyes kutya, hozd a botot!" de ő visszafordult, nyilván érezte, hogy nem fogja tudni kihozni a messze sodródott botját. Ekkor korholtam őt, hogy milyen dolog ez, talán én menjek a botért?! S kiskutyám visszafordult megint úszott a bot felé, amely már nagyon messze volt tőle. Láttam, hogy Marcipán elfáradt már, s nem volt valami rendezett a mozgása, így elkezdtem kicsalogatni a vízből, ám a kutya nem jött ki, már vagy 15 perce bent kevergett a tóban, én nagyon aggódtam, hogy utána kell ugorjak, mert látványosan elfáradt már. Egyszercsak megpillantott a vízben egy úszó náddarabkát, azt szájába vette, s boldogan hozta ki nekem a partra. Megdöbbentem, meghatódtam, vizes bundájával nem törődve ölelgettem, dicsértem őt, Rájöttem mi járhatott a fejében: annyira teljesíteni akart a gazdájának, hogy üres pofácskával nem mert kijönni a vízből... Nagy sikert aratott a parton lévő emberek szemében is ez a csöpp. 7 kilós szeretetgombóc, aki a gazdiért akár vízbe is fúlna.

U-COO